Ismeritek, ugye, azt az érzést, amit az összes Holywood-i film happy endje elötti megrázó pillanatában mutatnak. A hős/hősnő áll egy hegyen, a szél fúj, ezzel kifejezi az összezavarodottságot, a bánatot és a reményvesztettséget. A hegye előtt óriási tó/tenger háborog, fodrozó hullámok, sötét, felkavarodott víztükör. A főhős csak áll és nézi, már könnyek sem folynak az arcán...nagyobb ez a fájdalom! Az utolsó kis emlékképet, egy cetlit, egy képet, egy üzenetet tart a kezében. Le kell zárnia, érzi, de eszméletlen érzés, hihetetlen nehéz. Ez már a hitetlenség és elkeseredés legmélyebb óceánja..innen már nincs visszaút, csak az újrakezdés. de azt is hogyan??

lassan elengedi a kendő csipkézett oldalát/ a papírcetli végét/ az ujjlenyomatos, maszatos fényképet, amit felkap a szél és viszi-viszi, ahogy az emberben is hosszú idő után eltűnik az érzés.

na most... a papírcetlit elég hamar szemelől vesztjük, a fénykép szintúgy a távolba rejlik.. az érzések mért nem így működnek?? miért kell mindenen „túl lenni”, mindenért „időt kérni, míg lezárom..” ?

az embert hamar megszeretjük, az érzést is könnyen megszokjuk, tehát úgy logikus a dolog, ha a felejtés is viszonylagrövid idő alatt megy végbe.

miért tudok még most is elcsodálkozni azon, hogy az élet sosem volt logikus, és nem is lesz egyhamar....